Néha csak egy beszélgetés kell. Egy igazi.

Sokáig azt hittem, hogy segítőként akkor vagyok „elég jó”, ha valami nagyot, látványosat teszek.
Adok egy kész megoldást. Megmondom, mit hogyan kell.
Mintha mindig varázsolni kellene, mert ez az elvárás…

Aztán jöttek azok az alkalmak, amikor „csak” beszélgettünk.
És bennem ott motoszkált a kérdés: adtam-e eleget?

De jöttek a visszajelzések.
Hogy jólesett, hogy nem kellett sietni.
Hogy végre lehetett őszintének lenni.
Hogy nem volt ítélet. Nem kellett erősnek mutatkozni.
Hogy valaki tényleg figyelt.

Ekkor kezdtem igazán érteni, amit korábban „csak” tanultam Carl Rogers szemléletéről.
Ő azt mondja, három dolog kell ahhoz, hogy valóban segíteni tudjunk:

• Empátia – hogy érezd, amit a másik megél.

• Feltétel nélküli elfogadás – hogy ne kelljen jobbnak mutatnia magát.

• Hitelesség – hogy önazonosan, valóban jelen legyél.

Ez mára a legfontosabb alapommá vált, ezt próbálom vinni minden találkozásba. Ma már tudom, hogy a valódi változás nem mindig a „kész megoldásban”, az azonnali válaszokban rejlik. Gyakran inkább abban, hogy van valaki, aki tényleg ott van. A valódi figyelem. Azt hiszem, sokszor már ez is elég.

Mert nem mindig a megoldás számít.
Hanem az, hogy valaki nem akar megjavítani, kioktatni. Csak ott van.
Kérdez. Meghallgat. Nem sürget, nem tol – csak tart.

Néha nem is kell kimondani a választ. Elég az, hogy valaki melletted van, miközben keresed. Elég az, hogy nem kell egyedül tartanod azt, ami épp benned van. Szeretem ezeket a finom pillanatokat. Amikor nem a „nagy felismerés” történik, hanem valami halkan belül mozdul. Egy kis megkönnyebbülés. Egy mélyebb lélegzet. Egy tisztuló gondolat. Ezek sokszor többet érnek, mint bármilyen tanács.

Amit rólam érdemes tudni

A fiam születése után mélyebben kezdtem foglalkozni önismerettel, spiritualitással.
Akkor nyílt meg bennem valami. Rétegek, amiket addig nem akartam látni. Kérdések, amiket addig nem mertem feltenni.

Születésem óta érzékeny vagyok . Mindig is észrevettem a halk jeleket: egy kényszeredett mosolyt, egy fáradt csendet. Mostanra ez a figyelem vált az egyik legerősebb eszközömmé.

✨A segítői munka számomra nem „szakma” vagy „munka”. Hivatás, amire hívtak. Nem volt kérdés, hogy ezzel van dolgom.

Nem „kioktatni” szeretnék.
Inkább kísérni. Meghallani, ami fontos.
Teret adni annak, ami benned van – akár fájdalom, akár kérdés, akár vágy.

Hiszem, hogy mindenki hordozza magában a saját válaszait.
Én csak ott vagyok – amíg keresed. Empatikusan. Őszintén. Ítélkezés nélkül.

Szerencsés vagyok, mert akik hozzám jönnek, nem varázslatot várnak. Együtt keresünk, együtt haladunk. Én „csak” ott vagyok. Kérdezek. Közvetítek. Ti vagytok azok, akik elindítjátok a változást. Ti varázsoltok. Sokat merítek belőletek. Amikor valaki elmondja, hogy végre kimondhatta, amit évekig nem tudott. Amikor azt mondja: „Még soha nem beszélhettem így.” Vagy csak annyit mond: „Ez jólesett.”

Amikor valaki visszajelez, hogy jobban van, hogy sikerült kilépnie egy régi körből, végre megértett valamit és változtatott - ezek azok a pillanatok, amik engem is visznek tovább. Ez az, ami igazán inspirál. „A változás sokszor nem kívülről érkezik, hanem abból a biztonságból születik, hogy valaki meghallgatott minket.” (Tringer László)

És ez néha tényleg elég.
Sőt, sokszor ez az, ami elindít valami mély változást.

✨ Ha most úgy érzed…

… hogy jólesne egy ilyen beszélgetés – ahol nem kell erősnek lenned, nem kell sietned, csak egyszerűen lehetsz –,
akkor szívesen ott vagyok veled.

Beszélgethetünk. Csendben is. Figyelemmel.