A Halál lapja – az átalakulás archetípusa

🍂Az ősz a hanyatlás időszaka az évkerék körforgásában.
Ilyenkor rezonálva a természetre mi is jobban figyelünk befelé. A veszteség, az elmúlás, az elengedés, a búcsúzás témák óhatatlanul is felerősödnek bennünk. Ez az időszak a befejezésről szól: megállni, lassítani, jobban odafigyelni magunkra, elengedni a régi dolgokat, érzéseket, hogy helyet tudjunk adni az újnak.
Mindenszentek közeledtével az élők és az árnyékvilág közti fátyol elvékonyodik. Őseink tisztelete, a megemlékezés, a gyászmunka, az árnyékainkkal való szembenézést az évnek ezen szakaszában támogatott leginkább. Az ősz mindig emlékeztet arra, hogy az élet és halál nem egymást követő, hanem egymással fonódó valóságok, ebben a körforgásban nincsen vég – csak átmenet.
Szembenézni az elmúlással, a veszteséggel, a búcsúval és közben tanulni, hogy az élet és a halál nem egymás ellentétei, hanem egyazon körforgás részei nem mindig könnyű.
A halálról, az elmúlásról, a veszteségeinkről nem szeretünk beszélni. Inkább legyünk túl rajta gyorsan; ne foglalkozzunk vele, ha nem muszáj; lépjünk tovább. Amikor a Tarotban megjelenik a XIII. Halál lapja mindig látom a rémületet a szemekben, holott ez a lap nem a tényleges fizikai halált jelzi.
A hagyományos ábrázolásban a csontváz lovas, a fekete zászló, a pusztulás képei, ha alaposabban megnézünk, észrevesszük a rózsát is a zászlón, mint a tisztaság, az újjászületés szimbólumát. A Halál egy állomás, ahol minden, ami túlhaladott, lehullik, hogy helyet adjon az újnak. A modern kártyalapok ezt még tisztábban mutatják, a halál lapja nem pusztító, hanem tanító jellegű.
A szufi tanításban ezt így fogalmazzák: „Halj meg, mielőtt meghalsz.” Engedd el a régi mintákat, a ragaszkodást, hogy megszülethessen benned valami igazabb.
Az egzisztenciális pszichológia is ezt mondja: amikor szembenézünk a mulandósággal, nem kisebb lesz az életünk, hanem mélyebb. Yalom szerint az élet és a halál nem egymás után, hanem egyszerre léteznek: a halál mindig ott morajlik az élet hártyája mögött, és ettől lesz minden pillanat intenzív. A halál a szorongás ősforrása, ami formálja a döntéseinket, a kapcsolatainkat, az egész létünket. Heidegger két létformáról beszélt. Az egyik a „létezést felejtő” állapot, amikor rutinszerűen élünk, robotpilóta-üzemmódban: dolgozunk, de közben nem igazán vagyunk jelen. A másik a „létezést tudatosító” állapot, amikor belátjuk: végesek vagyunk. Ez szorongással jár, de egyben felszabadító is, mert így kezdünk el valóban önazonosan élni.
Mégis, legtöbben a halál tagadásában élünk. Védelmi mechanizmusokat építünk: túlkompenzálunk munkával, hősiességgel, különlegességbe vetett hittel, vagy épp ellenkezőleg, beleragadunk a szorongásba, halogatásba, kockázatkerülésbe. De a halál nem tűnik el attól, hogy nem beszélünk róla. Ellenkezőleg: amikor elfojtjuk, akkor árnyék formájában tér vissza – szorongásokban, feszültségekben, ki nem mondott félelmekben. A halál elutasítása beszűkíti az életet.
És itt kapcsolódik össze a pszichológia a spiritualitással. Mert az árnyék, akár belső démonként, akár külső vetületként jelenik meg, addig hat ránk, amíg nem nézünk szembe vele. Amíg eltagadjuk, addig mögöttünk jár, és bármit megtehet, amikor tudatosítjuk, ha szembe fordulunk vele, elveszíti a hatalmát. Akkor válik beavatássá: egy kapuvá, amelyen átlépve többek lehetünk annál, akik tegnap voltunk. A Fény és az Árnyék együtt léteznek. Az Árnyék nem a „gonosz”, amitől szabadulnunk kellene, hanem a fény természetes kísérője. A fény önmagában nem old meg mindent – ahogy a „csak pozitívan gondolkodj” típusú mondatok sem. A kulcs inkább az, hogy együtt tartsuk szem előtt a Fényt és az Árnyékot.
A szufi lapja fordított helyzetben éppen erre figyelmeztet: ha ellenállunk a változásnak, akkor a megtorpanás, a fáradtság, a belső kiüresedés kerül előtérbe. Mintha görcsösen kapaszkodnánk valamibe, ami már régen elengedte a kezünket. Ilyenkor az „univerzum” gyakran drámai módon segít: kényszerítő élményeken keresztül ránt át a változásba.
Akár Tarot, akár pszichológia, akár spirituális tanítások felől közelítünk: a Halál lapja mindig ugyanarra mutat. A lezárás nem vég, hanem átjáró. A sötétben ott rejlik a fény. Az árnyékban születik az új élet. Minden elengedés – bármennyire nehéz is – helyet teremt valami másnak. Legyen bátorságunk elengedni – embereket, szerepeket, illúziókat –, mert csak így tud helyet kapni az új.
Az ősz valójában a legéletigenlőbb időszak, mert miközben minden a mulandóságra emlékeztet, egyúttal minden az újjászületés ígéretét is hordozza.